Elszöktünk

Hihetetlen ez a nyugalom! Vègre! Issza a lelkem a csendet ès a csalàdi harmónia békéjét… és meg kell mondjam, minden pakolásmaratont, közbejövő csavart, utolsó pillanatban, ajtó nyitás előtt földre eső táskát, szétszóródó motyókat és ‘soha nem lesz ennek vége és sose jutunk le a kocsihoz’ érzés leküzdését megérte az, hogy még tegnap elutazzunk – ha már ìgy jött ki a lépés , akkor bizony már sötétben – és ne várjuk meg a ma reggelt. Itt ébredni tényleg minden fáradtságot megér! És a friss levegőn elkortyolgatni a reggeli hideg kakaót, minden fáradtságot feledtet is! És a kislányom reggel azt mondta, mikor megkérdeztem, hogy tetszik neki a házunk: “imádom, imádom, anya!” Kell ennél több? Könnybe lábadt a szemem, ahogy mondta… olyan édes, olyan hálás, olyan boldog!

A Balaton örökre a szerelmem marad, az is volt és az is lesz, mìg élek, és ha ide jövünk, mindig azt érzem: hazaérkeztem. Még nem jártunk lenn a Tónál, mert azt hiszem – ahogy végignézek magunkon -, épp az éves fáradtságot heverjük ki… de ami késik, nem múlik. És tudom, hogy ugyanolyan hűségesen vár engem, ugyanazzal a mindig változó-állandó szépséggel, ahogy teszi ezt 33 éve minden nyáron az én Balatonom. 

És meg kell, hogy mondjam, ahogy most a teljes szabadságot élvezzük épp, hogy jól áll nekünk a tér! Jól áll nekünk a nagy erkély, a két szép szoba, a tágas társalgó és ó igen! Nagyon jól áll nekünk a társalgóval egybenyitott konyhácska, ahol nem elszeparált monoton tevékenység a főzés vagy mosogatás, hanem egy boldog, napfényes családi idill… jól áll nekünk a szünet végre és a nyaralás… annyira jól áll nekünk az élet! Még csak néhány órája élvezzük a környezetváltozás örömeit, de máris be kell valljam magamnak, hogy néhány változás megérett az életünkben – amikről már korábban is tudtunk és -, amiket szerintem örömmel meg is fogunk hozni… 

Magammal hoztam ám mindent, ami kell ahhoz, hogy kifejezzem azt, ami bennem van vagy újonnan fogan a szabadság és pihenés èdes szerelméből… lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok, de én pont a szabadságban tudok legjobban dolgozni! Ez azért lehet, mert nekem a munkám valójában a kikapcsolódásom, szenvedélyem és legfontosabb kifejezőeszközöm is! (Másképp egyébként szerintem nem is lehet minőségi, értékes alkotó munkát végezni…) Ha nem alkothatok szabadon, néhány nap múlva èrzem, fuldoklom… egy belső vágy vonz minden nap, hogy kihozzak valami újat… szóval én már most hallom belül az ihlet szimfóniáját, érzem, hogy apró szìnes pillangókként szállnak, rebegnek felém az édes gondolatok… csak azért, mert szabad vagyok!

Érdekes átélni nap mint nap, ahogy váltok két valóság közt: a megfogható dolgok, események közt és álomvilágom, a lélek valóságai közt. Ahogy telnek az évek, egyre rutinosabban, egyre ügyesebben hangolódom az ihlet hullámaira, amikor szükséges és amikor csak lehetőségem van rá. És mivel sokszor úgy szükséges, gombnyomásra kreatìv és 100%-osan alkotó leszek – és persze ugyanìgy gombnyomásra anyuka (=problémamegoldó szuperosztag). És ez a kettő sokszor gyakran váltogatja egymást… és akkor sem fagyhat le a rendszer, ha egyszerre kell a kettőnek funkciónálnia… na ez az igazi művészet! 😀

Itt azonban megáll az idő, és a két valóság egyszerre létezik…

Most behunyom a szemem, és hallgatom a kert hangjait, a babám csivitelését, a falevelek suttogását. Hátradőlök és hagyom, hogy elragadjon a végtelen álmodozás… 

  

 

 

Régi naplóim

Mivel most már egy helyen blogolok, minden erre a remek honlapra kerül fel, így áthoztam a régi blogomról a személyes írásaimat, hogy meglegyen a folytonosság érzése… nekem is jó volt újraolvasni, mi minden történt az elmúlt két évben… Lesz még visszapillantó hangulat itt a blogon! Amiket ma áthoztam a régi naplómból, itt olvashatjátok:

2016. október 23.

“Igazán jó idő volt ma! Imádom az ilyen hűvös őszi napokat, amikor nem esik és tökéletes a délután egy vasárnapi családi sétához. Együtt vagyunk a szerelmemmel, nevetünk, beszélgetünk, kikapcsolódunk, aktívan pihenünk, gyönyörködünk imádott Kisbabánkban, hármasban játszunk együtt kedvenc játszóterén, utána jóllakatjuk finom gyümölccsel, joghurttal, és együtt éljük át a pillanatot, amikor beköszönt az idill: a nagy játék után a jóllakott Kicsikénk elalszik a babakocsijában, tologatjuk az alvó babát, sétálunk, amig csak kedvünk tartja, aztán forrócsokizunk egyet az októberi napsütésben.” 

2016. december 24.

“Hihetetlen, de eljött újra a karácsony.

Minden évben nagyon várom, a kedvenc ünnepem, szeretem az illatokat, a színeket, a fényeket, azt a bizonyos emelkedett hangulatot, amit már úgy szeptembertől érezni lehet a levegőben: közeledik az év vége, az év legszebben ragyogó hónapja, a csillogás, a varázslat, a csupameglepetés és csupamosoly hónapja. Szerintem a felnőttek is kicsit gyerekek maradnak valahol belül, és az a bizonyos tiszta gyermeki öröm az ünnepek idején újra előtör belőlük. Ez annyira jóóó! Az pedig valami egészen új kaland, amikor a saját gyermekünkkel újraéljük a gyermekkor örömeit, a karácsonyvárás izgalmát. Én legalább is így csinálom… vele örülök mindennek a hétköznapokban, vele élem meg a pillanatot, vele együtt növök fel újra… a karácsonyt én magam is úgy várom, mint egy gyermek… miközben felnőttként minden erőmmel és igyekezetemmel úgy alakítom a körülményeket, hogy a kisbabánk első igazi karácsonyát, azt, amire már talán emlékezni is fog, igazi csodává tegyem.

Annyira bírom az apró díszeket, a sok karácsonyi mütyűr között órákig el tudok böngészni, csak nézem a csillámporos kerámia díszeket, megvenném mindet, persze hova is tenném? 🙂 A nagy áruházak karácsonyi részlegén minden alkalommal, mikor betérünk, végig kell tolni a kocsit, mert nekem úgy teljes a vásárlás, ha megfogdosom a gömböket, megnézegetem az aranyhajakat… és ha végre karácsonyi zene szól már minden üzletben, teljes a várakozás!!!
És most itt van.

Holnap karácsony – vagyis már ma… mivel már éjfél is elmúlt! A legmesésebb és legszebb karácsony lesz az életünkben, hármasban. Most vagyok a legboldogabb! Egész eddigi életemben nem voltam még ilyen boldog… és tulajdonképpen számomra ez az egész év egy nagy, egy hatalmas csomag karácsonyi ajándék!!!! Év közben bontogattuk ki szépen lassan, láttuk meg, hogy mit is rejt… csodálatos az Eszti Berzsán Illustrations, imádom, hogy az lehet a munkám, ami a szerelmem, a szenvedélyem, köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy olvassátok a blogom, hogy követitek a Facebook bejegyzéseim és szeretitek a rajzaimat, festményeimet!!!! A gyönyörű leveleitek nagyon sok energiával és lendülettel töltenek fel, sokat jelentenek nekem. Legyen nagyon szép karácsonyotok, ezt kívánom…! Szeretlek Titeket, sok puszi!”

2017. január 2. 

“Boldog Új Évet Kívánok Nektek! 🙂

Másodika van, visszazökkenünk a munkába, a régi kerékvágásba, az ünnepek, a csillogás, a finomságok és pihenés után újra indul az élet, és jönnek a napok egymás után. Sokszor szürke, téli, hideg napok – és olyan messze még a tavasz. Azt mondom: legyen ünnep 2017-ben minden, ami csak lehet! Névnap, szülinap, évforduló, legyen az egy szerelem vagy barátságok köttetésének évfordulója, legyen ünnep a véletlen találkozás, ünnepeljük meg az életet, a pillanatot, hogy együtt vagyunk, hogy boldogok vagyunk, legyen ünnep minden nap!!!

Az ünnepek időszaka így decemberben számomra az egyik legkedvesebb időszak az évben. Ilyenkor megáll egy kicsit minden, és egymásra, szeretteinkre figyelünk. Remélem, jól telt a karácsony és a két ünnep közti néhány nap Nálatok, volt benne minden, ami kell, pihenés, hangulatok, nevetés, evés, ivás (persze mértékkel :D), boldogság, ajándékok, meglepetések, meghitt beszélgetések, baráti-családi együttlétek, buli és nagy alvások…

Így feltöltődve kezdhetünk bele egy új kalandba, a 2017-es esztendőbe. Várom, mit hoz… várom a jó meglepetéseket, és hogy kibonthassam az év nagy ajándékát, amit rejteget számomra… még nem tudom, mi lehet az, az új év engem mindig meglep valamivel! 🙂 A 2016-os év nagy meglepetése az oldalam (Eszti Berzsán Illustrations) elindulása volt, az új blogom, instagram oldalam… és az, hogy ennyien szeretitek, követitek a munkáimat. Ez hatalmas ajándék, és hálás szívvel erre gondoltam a karácsonyfa alatt is szenteste – boldog vagyok, köszönöm, hogy vagytok!”

2017. március 30.

“Amikor megtudtam, hogy a “Mindenki” Oscar-díjat nyert, akkor majd kiugrottam a bőrömből úgy örültem. Velük együtt örültem. Örültem annak, hogy magyar vagyok büszkeséggel töltött el, hogy egy pillanatra az egész világ ránk figyelt. És egy ilyen gyönyörű film nyert Oscart. Aztán megnéztem én is a Mindenkit.

Teljesen magával ragadott a történet, többször libabőrös lett a kezem miközben néztem. Amikor a gyönyörű hosszú szőke hajú Gáspárfalvi Dorka elsírta magát én is elmorzsoltam egy könnycseppet… Az egész film a zene a kislányok az üzenet a mondanivaló, olyan tökéletes egészet alkot, amit ritkán lát az ember. Aztán a Bodzavirágpor című dal annyira motoszkált a fejemben, dúdoltam napokig, hogy végül elővettem az egyik festésre váró üres vásznat… És festeni keztem. Hát így készült “Bodzavirágpor” című akrilfestményem. Ez is pont úgy, ahogy minden alkotásom: megérintett valami, megfogott valami és nem hagyott nyugodni.  Új formába öntve kijött a kezem alól.”

2017. március 20.

“Beszámolok röviden egy különleges rendezvényről, amit az Andrássy úti Max Mara üzletben tartott a magyarországi Max Mara… Kaptam egy megtisztelő felkérést, hogy a legújabb kollekciójuk bemutató rendezvénye keretében a vendégeket egy könnyed, laza fashion illusztációs stílusban fessem le. Izgatottan készültem az eseményre, előfestettem jó néhány fashion pózt a megadott look-okban úgy, hogy az arcokat kelljen csak belerajzolni a helyszínen, ha valaki már egy előre készített festménybe szeretne beleilleszkedni… Egy kerek napon keresztül rajzoltam mindenkit, aki csak szeretett volna képet magáról. Volt, aki könnyed portréfestményt szeretett volna, volt, aki fotót is hozott, ami alapján képet szeretett volna, és persze többen is modellt álltak/ültek nekem. Igyekeztem minél gyorsabban dolgozni, hogy a modellkedés ne tartson túl hosszú ideig… Boldog voltam, hogy mindenki elégedetten és mosolyogva fogta kézbe a kész festményét. Ez nekem nagy öröm! Nagyon szép és különleges volt az egész napi rendezvény és jól éreztem megam. Köszönöm a lehetőséget, Max Mara!

Max Mara show Trópusi Tavasz a szoknyákon, blúzokon, felöltőkön! / Tropical 2017, Max Mara. A következő linken pedig megnézhetitek a felgyorsítva hogyan is készült tegnap az egyik divatillusztrációm: https://instagram.com/p/BRakDpTFDPE/  (a filmet Pintér Judy, a Glamour divatszerkesztője rögzítette)”

2017. május 19.

“A következő csodát tegnap este az autóból kipillantva láttam az Opera előtt, ahogy átsuhantunk az Andrássy úton. Muszáj volt megrajzolnom!!! …létezik ilyen? Alig hittem a szememnek, olyan káprázatos volt a csupa csillogó, tündöklő éjkék ruhába öltözött lány. Az egész kép mesébe illően gyönyörű volt: a fiú átölelte, boldog, forró csókokat váltottak, a fotós pedig csak kattogtatta a szebbnél szebbfényképeket róluk. A csupa-csupa csillám ruha szikrázott, ragyogott a vaku villanásainak játékában és visszatükrözte édes városunk esti fényeit. Egyszerűen álomszép pillanat volt…!!! Látta még valaki esetleg ezt a mesebeli tündérpárt rajtam kívül tegnap este?”

 

2017. május 5. 

“Az egyik örök kedvencem Mr. Bean. Utánozhatatlan humora, még egy szomorú nap után is jókedvre derít. Mostmár a két éves babám is imádja. Olyan vicces. Annyiszor láttam már az ikonikus sorozat részeit mivel a babám ezt akarja nézni, hogy gondoltam lerajzolom neki. A kész kép azóta a családi hűtönkön figyel. A mi kis hercegnőnk a reggeli kakaó elfogysztásánál mindig mondja: “csicseriin”. Ami azt jelenti: Mr. Bean. Ő még csak így tudja kimondani. De nagyon nagy rajnongója. Minden nap hiányolja. Ezzel a kis kellemes Mr. Bean grafikával kívánok nektek vidám, pihentető hétvégét.”

2018. január 3.

“2017 november-december nagyon izgalmas és eseménydús volt számomra. Annyi minden történt, hogy utólag csak ámulok, hogy tudtunk mindent ügyesen és naprakészen kézben tartani. Többesszámban beszélek sokszor, mert hárman vagyunk: Robi,Eszti és Zoébaba. Együtt dolgozunk, együtt evezünk az élet tengerén… és támogatjuk egymást az elvégzendő feladatokban… szóval, akkor mesélek… 😀

Nekünk már van egy nap rutinunk, ami egy év alatt alakult ki ilyenre, amilyen most… Bár csak 24 óra egy nap, de igyekszünk mindent belepasszírozni, amit csak kell és lehetséges… 😀 A napjainkban benne vannak a családi teendők, hozni-vinni a babát, reggeli-otthon, kakaóval, szívószállal, békésen az asztal körül hármasban, olyan igazi romantikus hangulatban, annyira szeretem, amikor sikerül ebben a végtelen reggeli nyugalomban indítani a napot, utána valahogy még jobban sikerülnek a dolgok! Aztán… ebéd/vacsi együtt valahol, kimozdulunk, “lemozgatjuk” az energiáinkat, minden nap levelezünk (ez nagyon sok időt vesz igénybe), ezúton is nagyon köszönöm hogy írtok, kérdeztek, és várom is leveleiteket! Csoda aranyosak vagytok! 😀 Aztán találkákat, megbeszéléseket szervezünk-intézünk, csomagolás, posta, nyomda, megrendelések felvétele, teljesítése, szaladás jobbra-balra, mindig annyi intéznivaló gyűlik össze, javíttatni-karbantartani a számítógépeket, a munkánkhoz szükséges kütyüket, és ezen felül ott a királynő… mindenek felett való szent idő: az én alkotóidőm. Ezt Robi és a baba annyira cukin megadják nekem, lehetővé teszik úgy, ahogy én szeretem, ahogy szükségem van rá… nem is tudom elégszer megköszönni nekik! Ilyenkor szeretem ha körülöttem vannak, de  mégis kicsit ki tudok maradni a körből, elvonulok, létrejön a varázslatos buborék körülöttem, az a titkos “szoba”, ahol megszületnek az új csodák. Ilyenkor pezseg a vérem, jön az alkotó energia, imádom, amikor jönnek az új ötletek, megnyitok egy csapot, és folyik az ihlet… ezek tényleg csodaidők!!!

Na ezt az elcsendesedést és elvonulást, az alkotás szentélyét nagyon nehéz volt megtalálni november-decemberben a sok minden közepette, így már vártam a szünetet, hogy majd alkothassak… De olyan emberi kicsinységgel találtam magam szembe, mire a ‘végreittaszabadidőm’- höz eljutottam, amire nem számítottam: egyszerűen elfáradtam 😀

Annyira, hogy még rajzolni se volt erőm. És akkor jött a karácsony, az első igazi, a varázslatos… amire már biztos, hogy fog emlékezni a mi kicsi babánk! hát ezt most csodálatosan meg kell csinálni…-mondtuk mindketten… és akkor belevágtunk!!!! És ha fáradtan is, de megcsináltuk, és gyönyörű lett, fényes, illatos, varázslatos, mesebeli, ünnepi, díszes, csodás karácsony… erről az előző posztomban olvashattok is egy naplórészletet…

A november-decemberi pörgés első állomása a naptár áradat volt, ami egy hirtelen ötletből fakadt…

hogy milyen nagyon jó ötlet lenne az egész évi kedvenc rajzaimból, grafikáimból készíteni egy saját naptárat…

 

Arra gondoltam, miért is ne? Feltettem hát a kérdést az oldalon: szeretnétek, ha lenne egy BerzsánEszti naptár 2018-ra? A reakció minden előzetes várakozást felülmúlt: több, mint 1000 lájkot kapott a kérdés, és több, mint 200 komment érkezett, hogy mindenképpen szeretnék! Erre nem lehetett nemet mondani… így már érdemesnek láttuk Robival belevágni ebbe a nem kis projektbe, mert így reményeink szerint nem az asztalfióknak gyártatjuk majd le az új csodanaptárat. Összerakni, kiválogatni, megtervezni, kitalálni nem is olyan kicsi és könnyű feladat egy ilyen naptárat… de elkészültünk vele, és az előrendelések folyamatosan érkeztek hozzánk. A levelek naprakész megválaszolása, az adminisztráció, a tördelés plusz energiákat vettek igénybe az amúgy is teljesen beosztott napirendünkből, úgyhogy tényleg MIkulásgyárrá változott az életünk! 😀 De szerettük, nagyon pörgősek voltak a napok, a Babánk pedig mindenben részt vett. Amikor kalandos út után végre megérkeztek hozzánk a várva-várt naptárak, velünk számolta, csomagolta, nyomdázta a borítékokat, segített címezni! Igazi cuki karácsonyi angyalka lett belőle 😀 😀

Aztán a naptárral szinte egyszerre megérkezett az első bögre szállítmány. Ez volt az újabb izgalom.

 

Először magamnak rajzoltam egy bögre mintát… csak kitettem, hogy megmutassam… és elkezdtetek írni, írni, vágyni, kérni, rendelni. Nos, akkor – mivel jött a karácsony és vele az ihlet is – egyre több karácsonyi mintát készítettem, és felvonultattam őket egy albumban, hogy megmutassam, miből tudtok választani. Több, mint 30 féle grafikámat lehetett bögrére nyomva rendelni karácsony előtt. Nagyon izgalmas volt, hogy minden egyszerre történt… és közben természetesen készítettem a portrékat, a karácsonyi képeket, ami hosszú-hosszú órákat vesz igénybe és engem teljesen kivesz a forgalomból (tehát én ha alkotok, akkor én megszűnök létezni, körülöttem történhet bármi, akkor én alkotok, és ezer százalékkal, minden idegszálammal és porcikámmal arra figyelek, amit csinálok éppen), megrendeléseket, mindent-mindent időre! Kinek személyes, kinek postai küldés, a leveleket ellenőrizni, megválaszolni… mondom, nagyon pezsgett az élet körülöttünk! Plusz persze ott volt a Babánk, egy 2,5 éves kisgyerek nagyon mozgékony, kíváncsi, tevékeny, tele ötletekkel, kísérletező vággyal, és hatalmas energiával!!!!!

Végül nagy iram volt, de karácsony előtt csillagos ötösre vizsgáztunk!!!!! Megérkeztek a naptárak és a bögrék is hozzátok épségben! Ez nagyon megnyugtató érzés volt… de azért karácsonyra úgy éreztük, kell egy kis szünet végre… roppant sürű időszak volt, és nagyon szép is! Mert együtt csinálhattam végig a szuper kis csapatommal, azokkal, akik nélkül ez az oldal, az Eszti Berzsán Illustrations sem létezne, akik nélkül nem érezném a színeket, nem látnám a fényt, és nem hallanám a zenét. Robi és Zoé, ők az én csapatom, velük pedig minden sikerül!”

 

Karácsonyi naplóm: 

2017. december 25. 8:10 
“Még alszanak. Hosszúra nyúlt a tegnap este, hosszúra nyúlt ez az év is… Itt vannak mellettem, nézem őket, olyan szépek, olyan békés minden. A múlton merengek és a tegnapi tökéletes estén… Régen, klasszikus ‘Csendes éj’ aromájú gyermekkorom varázslatos karácsonyain a mamám szedegette csöndben, észrevétlen a szerteszét dobált, szétcincált csomagolópapír-cafatokat egy nagy zsákba, hogy kordában tartsa a gyerekzsivalytól hangos karácsony izgatott, nyüzsgő hangulatát. Gyerekek voltunk, csodára várva az ajándékokat kutattuk, csak az számított, vajon van-e még valami a fa alatt a nevünkkel… a miénk volt a varázslat, csak élveztük, lubickoltunk abban, amit valaki más készített elő: gondos felnőttkezek hosszú órákon át takarítottak, főztek, díszítettek, terítettek, beszereztek, kitaláltak, megalkottak… azért, hogy örüljünk.

Most csak nézem a kibontott ajándékokat, ahogy rendben sorakoznak a fa alatt, tegnap én szedegettem a csomagolópapírokat… a frissen húzott karácsonyi ágyneműre téved a szemem, még ez is tökéletes, eszembe jut, hogy a nagy sütés-főzés után a konyha is rendben vár majd ma reggel, szép tiszta, rendes, ünnepi az otthonunk, mesebeli díszítéssel, a vacsora csodás lett, finom, az eddigi legjobb, amit valaha főztem, annyira akartam, hogy jó legyen… és sikerült!
És azon gondolkodom, hogy az egészben az a furcsa, hogy most először a varázslatot a férjemmel mi ketten csináltuk Valakinek azért, hogy örüljön, hogy lássuk a szemében azt a csodát, amitől tényleg tökéletes lesz egy karácsony. Nincs kétség, ezen a karácsonyon átvettem a stafétát – pedig ezt így előre nem terveztem el, csak csináltunk sorban mindent, mert éreztük, hogy ez lesz az első igazi, amire már emlékezni is fog… – és azt hiszem, felnőttem a feladathoz, amit régen én kaptam, azt most tovább adom… hihetetlen!
…pedig azt hittem, nem fog sikerülni, hosszú és nehéz volt ez az év több szempontból is, és bizony úgy igazán el is fáradtunk. De mégis sikerült!
És mire minden elkészült, bennem is olyan várakozás lett, mint gyermekkorom karácsony estéin! Mintha nem Robival, mi ketten készítettünk volna elő mindent, csak egyszerűen ott várt minket a terített asztal, a szép fa, az illatok, a fények…

…egymásra néztünk, és ott volt a karácsony. Éreztük mindketten a meghitt, családi titkot, hogy ez a karácsony most tényleg a miénk, csak a miénk. Ott a kis fiókánk a fa alatt, úgy nézi a fényeket és az ajándékokat, olyan áhítattal, hogy fényképezni sem akarok… csak beszívni a pillanatot örökre.
Késő van már. Lehalkítom a fényeket. Mindenki új, ünnepi pizsiben… örököltem a hagyományt. Együtt, hárman összebújva filmezünk a nagy ágyon, a film után édes, karácsonyi meglepetésekkel teli álomba merül a Kisbabánk, mi ketten pedig ugyanazt érezzük: egy jóleső békét, nyugalmat, minden összejött, minden sikerült… és ezt mi varázsoltuk ide… ma este egyszerre voltunk felnőttek és gyerekek, és együtt vagyunk. Nem is kell más. (B.E.)”

2017. december 27. 10:15

“Hozzád bújok csendben, válladra hajtom a fejem. A délelőtti nap bemosolyog az ablakon, melengető fényét nézem, a kis Angyalkánk a karácsonyfa alatt az egyik új ajándékával játszik. Pihenünk. Még mindig karácsony van, nekem szilveszterig az marad. Kell ez a csönd, jó, hogy ma végre semmit nem csinálunk. Semmit? Elgondolkodom ezen… dehogy semmit! Valójában most csináljuk a legeslegfontosabbat… együtt vagyunk, végre együtt. És a legfontosabbra használjuk az időt: egymásra. Most érzem, mennyire kell, mennyire hiányzik a megállás, az igazi csönd, a ‘csakmiegyütt’.
Az év olyan, mint egy nagy, izmos vonat, kattog, zakatol, zúg, megállóról megállóra halad előre hegyeket átszelve, völgyekbe merülve, minden erejével megint egy nagy, meredek hegyre felkapaszkodva, nincs megállás, mert oda kell érni a következő állomásra, várnak rá, sietni kell, minden fém, minden apró csavar azért dolgozik a nagy rendszerben szakadatlan, hogy előrehaladás és biztonság legyen.
És végre, végre egy végállomás… talán az egyetlen végállomás az évben, amikor a gépek egy időre megállnak, a forróság alábbhagy, az utasok is mind leszállnak, a vezető megpihen.
Jó a csönd, csak a kis rigónk csivitel itt mellettünk, mi pedig most erőt, ízt, fényt, kitartást gyűjtünk. Betakar a béke.
(B.E.)”

 

 

Bájos és vicces a Partiállat

Hol is kezdjük…? Valahol ott, hogy szeretek moziba járni. Mindig is szerettem és sose unom meg az élményt szerintem! Van egy olyan romantikus hangulata, hogy most beülünk, csak erre figyelünk, elengedjük magunkat, és élvezzük a nagy mozivászon nyújtotta színes élményt, aztán hazavisszük magunkkal, ha jó volt, ha rossz… mindenképp élmény. Személyiségemből fakadóan beleélem magamat a filmekbe, meghat, utólér az érzelem, amit az alkotók nekem szántak és tudok nevetni-sírni-megdöbbenni, ahogy azt kell,  szóval szerintem én jó közönség vagyok. És hát így 33 éves koromra van egy kialakulóban lévő értékrendem a jó-rossz film skálán is.

A mozikban most játsszák ‘A Partiállat‘című amerikai vígjátékot Melissa McCarthy főszereplésével (a forgatókönyvet a színésznő, Melissa McCarthy és férje, Ben Falcone írták). Csodálkozva láttam, hogy több hírportál is egyértelműen negatív kritikát hozott a filmről… miközben tegnap a moziból kijövet mindenféle érzelmek kavarogtak bennem a film kapcsán… de negatív nem volt köztük. (Szerencsére a negatív kritikák csak a film megnézése után jöttek szembe velem, így nem befolyásoltak semmilyen irányba) Mivel szeretem a filmeket (kíváncsiságból szeretek megnézni minden jónak/érdekesnek/emlékezetesnek ígérkező alkotást), és magamban gyakorlatilag minden megnézett filmről filmkritikát alkotok, hát, gondoltam, megosztom most Veletek!

Szerintem először is: ha szeretnétek nevetni egy jót, önfeledt kikapcsolódásra vágytok (tehát semmi vér, semmi nagy konfliktus, semmi háború, semmi dráma, semmi extra bonyolult történetvezetés…), akkor irány a mozi! Mert ez a film ilyen. Egy végigdolgozott hét utánra való, amikor az ember nem vágyik másra, csak lazulni egy jót.

Másodszor: mivel tudjuk, hogy – a szerintem egyébként bájos és szeretnivaló – Melissa McCarthy milyen jellegű karakter (valódi komika!), milyen filmekben szerepelt eddig, és emellett látjuk a film címét is, valamennyire be tudjuk határolni, milyen lesz a mozi. Nem kell nagy elvárásokkal beülni egy ilyen vicces, könnyed, limonádé filmre… Nem kell hosszú monológokat, belső konfliktusokat keresni, nem kell költői párbeszédeket várni… elég, ha jól érezzük magunkat, míg nézzük! Hisz ezért készült… 

Harmadszor: a történet… szerintem amellett, hogy magában hordozza a vicces vonalat, megindító is és mély üzeneteket, tartalmat is hoz...

Adott egy negyvenes nő, egy anyuka, Deena, aki imádott lánya felnevelésének és a háztartás vezetésének szentelte fiatal éveit, mivel az egyetem befejezése előtt egy évvel teherbe esett. Férjével akkor úgy döntöttek, hogy kettejük közül a férje szerzi meg a diplomát, ő pedig otthon marad a babával. Így életét arra építette, hogy hivatása az anyaság és feleség szerep. Ám ez az egész látszatbizonság és szép idill egy szempillantás alatt szertefoszlik, ahogy lányuk egyetemi kollégiumba költözése napján férje közli vele, hogy szerelmes egy másik nőbe és el akar válni. Deenának kezdenie kell valamit kisemmizett életével, a középkor küszöbén, amikor szembesül azzal, hogy mindaz, amiben eddig élt, egy csapásra eltűnt. A nagy semmiben valami kapaszkodót keresve nézegeti lánya régi fotóit, mert úgy érzi, ő volt az egyetlen értelme az életnek… Ebben a ‘most hogyan tovább?’ állapotban egyszerre erőt vesz magán. Belekapaszkodik a múlt egy darabjába és úgy dönt, hogy visszakanyarodik a fiatalságához: oda, ahol megszakadt a “saját” útja. Elhatározza, hogy befejezi az egyetemet, amit annak idején ott hagyott – mégpedig ugyanazon az évfolyamon, ahol a lánya tanul. Innen indulnak a mókás fordulatok, és dőlnek a vicces beszólások, helyzetkomikumok, eltúlzott, kikarikírozott iskolai pillanatok, egyszerű, pikáns, vicces helyzetek. Jó nézni! Könnyed, mondom,  és vidám, semmi több. És Melissa végig nagyon helyes, sőt, van a filmben átalakítás is, amit annyira szeretek! Középkorú, bezárkózott, pulcsis anyából egy szexi, dögös csaj lesz, egy sugárzóan bájos Deena, aki bár ugyanúgy középkorú, de kinyílik, újra élni kezd és új barátokra lel – igaz, hogy ezek a barátok mind a gyerekei lehetnének, de elfogadják, megszeretik és kölcsönösen segítik egymást! Olyan jó látni, hogy mindannyian tanulhatunk egymástól: a fiatalabbak is az idősebbektől és fordítva! Tetszik, hogy Deenának olyan jó a lányával való kapcsolata, a lánya újra megismeri az anyukáját, kicsit másképp, közelebbről, nem anyaként, inkább barátnőként, ahogy együtt járják a végzős évet. És őszintén tudják egymásnak mondani: ‘szeretlek és büszke vagyok rád’! (Egyébként nekem tetszik, ahogy a lányát játszó Molly Gordon színésznő egy-egy elkapott pillanatban olyan áhitattal néz Melissára (az anyukájára), érezni, hogy szerették együtt forgatni ezt a filmet)

Középen Melissa McCarthy és jobb oldalon a lányát játszó Molly Gordon.

Van itt minden: lánycsapat, beavató szertartás, iskolai vizsga, undok széplány, csajos verekedés, szex a suli könyvtárban, szétrombolt esküvői fogadás, és buli hajnalig… De a lényeg szerintem… ami miatt én elmorzsoltam egy-egy könnycseppet mozizás közben: soha nincs késő. Ha az ember összeszedi az erejét és akaratát, mindig lehet újrakezdeni! Sőt! Meg lehet tölteni az életünket élményekkel, lehet valóban élni! Nem csak létezni… és a változás rajtunk áll, ha akarjuk, bármitől megváltozhat az életünk, lehet az egy válás, egy összetört élet, de nem kell hozzá ilyen sok, ha észrevesszük magunkon, hogy besavanyodtunk, beszürkült körülöttünk a világ, akkor csak azt kell mondani: most belevágok egy új kalandba, lesz ami lesz! És akkor jönnek az új élmények, az új barátok, az új lendület… 

Egy szó mint száz: szerintem jó kis film, érdemes megnézni… és megnézem még egyszer majd szerintem! Legyen csudaszép, vidám napotok! Puszi, Eszti.

 

Szurikáta és kommentözön

Kommentáradat… nem is! Inkább kommentözönvíz!! Ezt látom most épp a szurikáta vs kisfiú ügyben is – de gyakorlatilag ez már egy olyan jelenség, ami bármi kapcsán felbuzog a földből és elönti virtuális világunk tájait…

Adsz magadnak reggel 5-10  percet, míg megiszod a reggeli kávédat, besüt a nap az ablakon, nézed a szép kis családodat, ahogy még édesen alszanak, mosolyogsz és boldog vagy, sok a dolgod mára, de még áll az idő, ez a legjobb! Tudod, hogy ha a reggel békésen, nyugalomban indul, az az egész napot meghatározza majd…

…és akkor kicsit benézel a Facebook-ra… olvasnál friss híreket, megnéznéd az érdekes oldalaidat, amiket követsz, kinéznél kicsit az ablakon a világba… és görgetsz lefelé a hírfolyamodban… ééés akkor látod, szembesülsz ismét a valósággal – amit a gyermeked önfeledt mosolya nap mint nap elfeledtet veled… mert ó, milyen varázsereje van! Ránézel, beleolvadsz a boldogságába, és minden nehézség és probléma egy szempillantás alatt szertefoszlik…

Kitekintve saját napfényes világodból most újra leszögezheted magadban, hogy a valóság sokszor rideg, hideg és fájdalmas, tele problémákkal. Mindig van egy-egy ügy, ami felborzolja a kedélyeket, és az emberek odaírnak. Írnak, véleményeznek, lehúznak, ítélkeznek, odapattintják a hirtelen első vagy már jól megrágott, mélyen megérlelt gondolataikat, nem számít, hogy kit-kiket hogyan bántanak meg. Élesen egy oldalra állnak, vagy épp próbálnak védeni, igazságot tenni – ami csak addig ér célt, míg egy újabb csúnya komment begépelésre nem kerül. Ez a komment-hozzáállás nem fog változni – mivel az emberek sem változnak. Régen is kommenteltek, csak a falvakban a padokon ülve vagy a kerítések fölött átbeszélgetve… most ugyanez történik. Kommentelnek. Csak ezt az interneten teszik, maradandóan és teljesen nyilvánosan – úgy, hogy akár minden egyes kommentet mindenki láthat, aki csak felevez egy adott poszt után keletkezett véleményvízre. Véleményeznek, hibáztatnak kegyetlenül, arccal vagy arc nélkül, és sokszor annyira durva indulatokkal, hogy számomra talán már ez a fájdalmasabb, nem is az adott eset… a kommentelő embereknek ez a vad, sok esetben kontrollálatlan hozzáállása és vélemény nyilvánítása a – jelen esetben szurikátával – történtekről…

Pont mint az állatvilágban, amikor van egy gyengébb kis állat, amit egy vagy két szürkevarjú elkezd csípkedni, és odagyűlik a többi nagytestű madár, és addig csinálják, amíg halálra nem csípkedik a szerencsétlen áldozatot. Ez az állatvilágban ösztönös biológiai cselekedet. De mi emberek vagyunk…! Mégis sokszor így viselkedünk…

Egy-egy szurikátás cikk alatt 2-300 komment van, csak néhányat emeltem ki a teljesség igénye nélkül… van ilyen és van olyan is köztük:

“MEG KELLETT VOLNA NEVELNI A KIS IDIOTA KÖLKÖT!!!
MEGÖLTE SZEGÉNY ÁLLATOTT!!!

“Bocsanatott kerek hogy közbe szolok de szerintem egyaltalan nincs igazatok egy ilyen dolog miatt akár javitò intezetbe is kerülhet az a kis mocskos szemtelen kölyök…”

“En is szeretem az allatokat de h ebbol miert kell ekkora botranyt csinalni.megtortent, nagyon sajnaljuk de konyorgom a “tettes” meg csak egy gyerek!oke alairom szot kellett volna fogadnia! De tegye mindenki szivere a kezet es ugy mondja h gyerekkent nem csinalt semmit csinyt es mindig szot fogadott a szuleinek.”

“En arra lennek kivancsi, ha egy tigris ketrecet nyitki es mar 100× el lett neki mondva, hogy nem, meg ki is van ìrva, ugyan igy lenne vedve o is? erzo leny volt plusz piciket vart ! Amikor a gyereknek tobbszor el lett mondva h nem! Es ugyebar tud olvasni hat akkor mi a problema?”

“HAGYÁTOK MÁR AZT A GYEREKET BÉKÉN!MÁS VAJON HOGY REAGÁLT VOLNA ILYEN ESETBEN!!!”

“Elég szomorú és felháborító, ha egy kis szurikáta és annak kölykeinek halála kell, hogy végre példaként szolgáljon azoknak az idióta szülőknek, aki nem alkalmasak még egy légy felnevelésére sem.”

Ahány komment, annyi vélemény, annyi féle indulat…Régebben, mondjuk 20-25 évvel ezelőtt nem is tudott volna a kisfiú és a vemhes szurikáta történetéről ennyi ember… de most tudnak, és mivel gyorsabban és széles körben terjednek a hírek, többen véleményeznek, nagy visszhangot kap, hatalmasra dagad az eset…

Mi lenne, ha ahelyett, hogy odaírjuk csípős véleményünket, csak levonnánk a következtetéseket saját magunk részére? Mi lenne, ha ítélkezés helyett együttéreznénk? Mi lenne, ha – már úgyis annyira nehéz és szörnyű a történet mindkét fél számára – csöndben maradnánk és hagynánk, hogy azok foglalkozzanak az üggyel, akik érintettek benne és nem tennénk a gyerekre és a szüleire nagyobb terhet, mint amekkora amúgy is rajtuk van az eset miatt? 

Íródnak komolyabb cikkek is a téma kapcsán, melyek mélyebbre nyúlnak, mint csupán az adott szituáció (egy 11-12 éves forma fiúcska egy osztálykirándulás során a vadasparkban piszkálta a szurikátát, annak ellenére, hogy szóltak, ne tegye, majd az állat ösztönösen beleharapott a kezébe, mire a fiú lerázta/földhöz vágta, és a vemhes szurikáta ebbe belehalt), nevelésről, példamutatásról, kölcsönös szülő-gyermek közti tiszteletről szólnak, arról, hogy a példamutatáson túl leguggolva gyermekünkhöz el kell magyarázni az élet értékét, az összefüggéseket, a logikát a világban, hogy tényleg meg is értse, és így elkerülhetőek lesznek az ehhez hasonló esetek… igaz és így is kell! Legyen egyensúly, szeressük a gyermekeket, adjuk át nekik a jó és az élet szeretetét, szeressük az állatokat, szeressük a világot, amiben élünk, tiszteljük az életet! Ez nagy téma, sokat lehet róla beszélgetni…

Most csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy ha mindenki kiveszi egy-egy hallott/látott történetből a tanulságot (ahogy annak idején az iskolai olvasás házikból leszűrte a lényeget), és saját kis belső világára alkalmazza először, és háromig elszámol kommentelés előtt, és talán gondolkodik-együttérez ahelyett, hogy csípné-marná azt, akinek már úgyis rossz… talán egy kicsit, egy nagyon kicsit jobb lesz a világ! 

Nagyon szép napot, boldog hétvégét kívánok!? Szeretettel: Eszti.

 

Nincs más dolgod, csak szeretni!

Néha egészen megdöbbenek, amikor olyan cikkeket, írásokat, bejegyzéseket fúj a szemem elé az internet szele, amik gyerekneveléssel kapcsolatosan teljesen elvágólagosan nyilatkoznak az úgynevezett liberális nevelésről (maga a ‘liberális nevelés’ fogalom is bővebb magyarázatra, értelmezésre szorulna szerintem… mert tág fogalom, és nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, gyakorlatban alkalmazni). Szabad világban élünk, amelyben szabad a véleményalkotás és gyakorlatilag mindenki úgy éli a magánéletét, ahogy szeretné… de egy-egy ilyen írásban (melyeket már csak kíváncsiságból is időnként végigolvasok) esetenként olyan kategorikusan, egyoldalúan, általánosítva fogalmaznak meg elveket, véleményt, hogy az olvasó megdöbben és óhatatlanul is úgy érzi: állj…! Konkrét szituációk felsorakoztatva, elmesélve (pl. a gyermekek áruházi hisztijeiről, vagy jelenetekről, amiket az író valahol ‘elkapott’, ahogy egy anya például a cipőboltban igyekszik egyességet kötni a gyermekével, és ajándékot ígér cserébe, ha nem sír, nem szaladgál vagy hisztizik a kisgyermek…  említi fájdalmát azzal kapcsolatban, hogy alig lehet cukrászdában, étteremben bármit békésen elfogyasztani, mert a terepet apró, elkényeztetett zsarnokok uralják és ezekhez hasonló szemszögből megfogalmazott ‘az élet egyre több területén veszik át a hatalmat a gyerekek és a csend, a nyugalom és a nemtörődömség miatt felnőttek ezt hagyják…’ ízű szösszenetek felsorakoztatva) hiszen minden éremnek két oldala van… egy-egy utcán zajló, egy-két percig látott, tapasztalt, szemtanuként átélt jelenetből messzemenő következtetéseket levonni, ítéletet hozni az anya/apa felett… hogy lehet úgy, hogy nem is ismerjük a hátteret, a valódi élethelyzetet…? Sokan vagyunk, sokszínűek. Ahány gyerek, annyi személyiség. Ahány élet, annyi múlt, annyi élethelyzet, annyi féle nehézség és küzdelem. Nem is szeretnék a fent említett cikkből több részletet hozni, inkább elmondom saját gondolataimat… 🙂

Mivel tudnám ma boldoggá tenni?

Nincs más dolgod, csak szeretni! Mi az, amiben egy kisgyerek más, mint egy felnőtt? Ezt a kérdést most érzelmi tekintetben értem… Neked nincs szükséged arra, hogy ha valami jó hírt kapsz, ha jó kedved van, veled örüljenek? Ugyanígy ha rossz kedved van, babusgassanak? Hogy ha valamiért bal lábbal keltél fel, front van, vagy egyszerűen csak elbújnál a világ elől, megértsenek és valahogy segítsenek túllendülni a nehezén? Dehogyisnem! Hát a gyerekek ugyanígy működnek…

Úgy gondolom, hogy a gyermeknevelés több hozzávalóból áll össze. Hozunk mintákat otthonról, tanulunk mozzanatokat innen-onnan ösztönsen (ahogy figyeljük környezetünket), és tanulunk tudatosan is, amikor olvasunk a témával kapcsolatban (ha kérdésünk van, vagy kételyek merülnének fel), és szerintem a legmeghatározóbb összetevő maga az anyai-apai ösztön, ami velünk született, hogy gondoskodni akarunk a ránk bízott apróságokról. Nem zsarnokok ők, nem hatalmi játszmák győztesei, nem uralkodnak ők a szüleiken… HA szépen, finoman terelgetve és nagyon nagyon szeretve vannak. A szeretet és a jó feltételezés a titok szerintem. Az együttérzés, amivel minden akadályt együtt tudunk legyőzni és minden nehézség fölött együtt tudunk átrepülni a gyermekünkkel.

Nekünk van szárnyunk (tapasztalataink, tudásunk, erőnk, érzelmi intelligenciánk, megérzéseink, múltunk, és az a fajta ösztönös önzetlenségünk, ami a szülővé válással aktiválódott bennünk), és ezzel a szárnnyal magasra repülünk, magunkhoz szorítjuk gyermekünket, és átvisszük az akadályokon.

Legyen az az adott akadály egy hiszti (ami véleményem szerint sok okból kifolyólag történhet: legtöbbször lehet fáradt a gyermek, egy kihagyott délutáni alvás után estefelé, késődélután már minden baj lehet, minden apróság hatalmas problémának tűnhet, vagy lehet az ok egy rossz nap, valami konkfliktus a bölcsiben/oviban/iskolában mondjuk a kis barátaival, vagy egy meg nem értett élethelyzet, amivel esetleg egyedül kellett szembenéznie, neki is fel kell dolgoznia valahogy… diszkomfortérzet, amit bármi kiválthat… és mivel gyermek, még meg kell tanulnia az indulatkezelést… ebben segíteni kell őt…!),

vagy akár az akadály lehet egy szófogadatlansági nehézség (nehezen teszi meg amit kérünk, sokszor kell szólni, és mindig valami új “trükkhöz” kell folyamodni, hogy elérjük, amit szeretnénk… de hát miért is ne tennénk? Szülők vagyunk, a nevelésben nincs kivehető éves szabadság, nincs szünet, ez folyamatos és véget nem érő… állandó gondolkodást és kreativitást igényel… és hát ezt választottuk! Magunk választottuk, magunk akartuk…! Akkor élvezzük! Mert igenis lehet élvezni és izgalmas mindig új kihívásokkal és szituációkkal szembenézni… szerintem ez egy nagy kaland! …és igen, vannak helyzetek, amikor határozottan kell rászólni, mert veszélyes valami, amit ő még nem érez, szintén korából fakadóan, vagy esetleg nem érzi, hogy megbántott valakit, vagy a társadalmi szabályokat nem tartja be…), de lehet az akadály, amit együtt kell leküzdenünk, bármi… ami szembe jön velünk az életben… érzelmi, belső akadály, egy eltolódás a családi összhangban, vagy akár egy külső akadály… bármi, ami körülvesz minket és változik… már csak egy kis változás is előidézhet bizonytalanságot a kicsikben (ahogy a nagyokban is, és az egész felnőttekben is… sokszor a felnőttek is aggódnak, nem tudják hogyan lesz holnap, vagy ott egy kész helyzet, amivel meg kell birkózzanak… őszintén! Hányszor érezted már életedben, hogy …na ez erődön felül van… és hányszor tetted már fel magadnak vagy barátaidnak vagy párodnak a kérdést: most mi lesz? Na, hát a gyerekekkel ugyanez van!!! Csak meg kell őket érteni!)

A mi dolgunk, hogy segítsük őket egészen addig, amig saját szárnyaik lesznek, szárnyat bontanak, és ők maguk hasonlóképpen neki fognak tudni menni az előttük álló akadályoknak, és átrepülnek felettük.

Nincs más dolgod, csak szeretni. Mert a szeretet a MINDEN! A szeretet dajkálás, jó szó, estimese, végtelen idő (ami akár lehet napi egy óra is, ha ennyi jut, de az legyen végtelen, érezze a gyermek, hogy most ez az idő végtelenül az övé, és csak rá figyelünk), ajándék, meglepetés, élmény, érintés, simogatás, becézgetés, puszi, összebújás, vigasztalás, a könnyek letörlése, biztatás, taps, ha sikerült valami, dicséret, védelem (tudja, hogy ránk mindig számíthat), féltés, és hát persze határozottság is, amikor szükséges, egy-egy keményebb, határozott figyelmeztetés, hogy érezze a veszélyhelyzetet, vagy hogy esetleg éppen nem jól viselkedett… és biztos, hogy nem soroltam fel mindent!

Olyan rövid az együtt tölthető idő… 2o év? Sokszor kevesebb is… olykor már 12 évesen kész kis felnőttek a gyerekek, kész gondolatokkal, tervekkel, célokkal… ez annyira kevés idő!

Be kell aranyozni… élménnyé kell tenni minden napot, amit ajándékba kapunk az élettől együtt.

Azt kérdezte tőlem valaki megdöbbenve, hogy miért mondjuk azt, hogy “nem hagyjuk sírni a gyermekünket, mert nem akarjuk hogy rossz gyermekkora legyen”? Azt mondtam, hogy mire az ember nagyszülővé válik, megérti a dolgok összefüggéseit… és az unokákhoz már másképp áll… ezt sok idős ember mondta már nekem. A nagyszülő kicsit jobban babázik, kicsit jobban kényeztet, többet enged meg… (és nem csak azért, mert a nevelés felelőssége már a szülők vállát nyomja, hanem azért is, mert túl van sokmindenen és megértett sok mindent az életből, amit talán fiatalon még nem úgy látott…) és mi szeretnénk már most úgy nevelni a babánkat, hogy minden pillanatot kihasználhassunk a nevetésre és boldogságra… mintha már nagyszülők lennénk, mintha már csak a desszeretet élveznénk… örülni akarunk a babának, akit kaptunk, akiért annyit küzdöttünk. Ezt a küzdelmet, a hat év várakozást, a 9 hónap fekvést és félelmet, hogy elveszíthetjük, ezt nem lehet elfelejteni. És minden nap abban a boldogságban ébredek fel reggel, hogy egy hatalmas kék szempár rám néz és azt mondja mosolyogva: anya szeretlek! Ez annyira csodálatos… hogy tényleg csak örülni lehet, minden percben… még a nehéz percekben is. Mindig azt mondom a babámnak (aki már 3 éves… de ugye mindig az én kisbabám marad 😀 ), amikor hiszti van, vagy valami leküzdendő akadály, hogy ne félj, anya veled van, mindent leküzdünk együtt, és erős vagy, meg tudod csinálni… és hihetetlen, de ezek a szavak hatnak, és abba tudja hagyni amikor esetleg olyan sírás van, amibe már belelendült, és nehezebben lehetne kontrollálni… én még érzem az első szerelmet a babám iránt, amikor először bepelenkáztam, amikor először megszoptattam, amikor először öleltem… érzem a puha bőrét, a kis illatát… most is ugyanazt az első, igazi anya-baba szerelmet érzem iránta!

És szerintem ezt egy szülőnek soha nem szabad elfelejtenie. Ha akkor annyi türelme volt hozzá, és annyira tudta szeretni, amikor megszületett… akkor később, a dackorszakban, vagy tinédzser korában is ugyanígy kell szeretnie, és türelemmel és megértéssel kell felé fordulnia. És nem azt mondom, hogy nincsenek korlátok, természetesen vannak, nem lehet mindent… de ugye érzitek, hogy nem a ‘NEM LEHET’-en van a hangsúly… hiszen amikor ott a helyzet, úgyis mondjuk, hogy nem lehet… azt kell hangsúlyozni, ami az életben fontos, hogy mit ‘LEHET’ és hogy minek ‘ÖRÜLJÜNK’ és ‘EGYÜTT’. Ha a – túlzásba vitt – szigor és keménység szeretet nélkül történik meg és nincs feloldás csak elvárás (hogy engedelmeskedjen és tegye amit akarunk, kvázi “betörjük a gyereket”), akkor ez a legelső szeretet és mély szülő-gyerek közti ősbizalom elkezd csorbulni, lecsiszolódni és sérülni…

Boldog boldog együtt töltött időket kívánok Nektek, boldog hétköznapokat, sikeres akadályátugrásokat és boldog gyerekeket! Millió puszi! Eszti.

 

 

Valami új kezdete

Sok szeretettel köszöntelek, drága Olvasóm!

Ugye mondtam, hogy itt fogok blogolni? Hát eljött ez a nap is, csak ki kellett várni… Valami új kezdete mindig izgatottá tesz, jó fajta várakozással tölt el és rendszerint nagy lelkesedéssel látok munkához. Többször blogoltam már életemben – mindig kitartó és alapos voltam, és mindig is imádtam írni, ugyanúgy kikapcsol, feltölt, mint a rajzolás – de ilyen még nem volt, hogy végre egy helyen minden: a saját honlapomon, ahol a képeim, alkotásaim mind megtalálhatóak, és itt írhatom a bejegyzéseimet… Teljes a rend! Annyira szeretem!

És akkor kezdhetjük is… 😀

Milyen lesz ez a blog? Hát… gondolkodtam rajta, milyen is legyen… szeretnék több mindennel foglalkozni itt a blogon belül: néha interjúzni, érdekes, izgalmas témákat körbejárni… de alapjában véve ez egy nagyon személyes blog, az én naplóm, amiben leírom az érzéseimet, gondolataimat, életünk eseményeit és bepillantást engedek a kulisszák mögé… Szeretem az ilyen személyes hangvételű írásokat, és én is szeretek így írni. Aki akar, a napolómat olvasva jobban meg tud majd ismerni. És hát a hangulata olyan lesz, amilyen én vagyok… tudjátok: időnként két méterrel a föld fölött, ábrándozva, az élet kis és nagy dolgain elmélkedve, máskor a valóság élesebb pontjait kiemelve, körbekontúrozva, megfogva… egy-egy életpillanatba belekapaszkodva és engedve, hogy a lelkünk mélyéig hatoljon az adott élmény, életkép… így fogok írni. Remélem velem tartasz, és nap mint nap találkozhatunk a közösségi oldalakon túl itt, a saját oldalamon is együtt fedezve fel a világot, amiben élünk!! 😀 Ne feledd: www.esztiberzsan.com! Itt várnak majd legszemélyesebb bejegyzéseim… 😀 Millió puszit küldök addig is, míg újra találkozunk, legyen szép napod!

Berzsán Eszti.

(A hozzászólásoknak, közösségi oldalon megosztásoknak mindig nagyon örülök, email-ben pedig itt tudsz írni nekem: berzsaneszti@gmail.com)